Szabadidő Magazin

 -Aranytollas újságíró és zenerajongó vagy, részese a TV aranykorának. A TV kezdeti, hősi korszaka a mai generációk számára már legenda. Mikor kerültél kapcsolatba a televíziózással?

 

-Valóban a Magyar Televízió hőskora volt az, amikor én televíziós lettem. Zenetörténészként számtalan koncertet vezettem, ahol hallott engem néhány operaházi kolléga, többek között Tarnay Gyula, aki korának kiváló tenoristája volt. Megígérte, hogy beajánl a televízióhoz. Elkérte a címet, telefonszámot, eltelt néhány hét és kaptam egy értesítést a Szabadság tér 17-ből, hogy a Magyar Televízió bemondó tanfolyamot indít és kérik, menjek el a meghallgatásra.

Forrás: www.muosz.hu

Szent áhítattal léptem be az épületbe. Bevezettek a sminkszobába, leültettek egy tükör elé, a sminkes kifestett. Dupla sor volt a sminkszobában és a hátam mögötti sorból egyszer csak egy gyönyörű szép férfihangot hallottam. Sinkovits Imrét sminkelték. Teljesen meg voltam hatva. Sinkovitsot addig csak a nézőtérről ismertem, aztán elteltek az évek és elég sokat dolgoztam a művész úrral, Az ismeretségből barátság lett, és nemcsak vele, a családjával is. Annyira, hogy pont a napokban vettem elő egy Petőfi kötetet, amiben megtaláltam két írását. Jóval később, már aktív televíziósként csináltam egy nagy riportot a gólyákról, és Imrét kértem meg, hogy Petőfi: A gólya című versének az elejét és a végét mondja el, erre vágtuk rá a képeket. Legépeltem a verset és odaadtam Imrének, ő arról olvasta fel. Erre a gépelt papírra ráírta, hogy „köszönöm, hogy közös kedvencünkről, a gólyáról szólhattam, szeretettel Imre.”

 

Térjünk vissza a meghallgatásra. Miután kisminkeltek, bevittek egy kis stúdióba, ahol senki más nem volt, csak az operatőr állt velem szemben a kamera mögött. Ott volt az asztalon egy Népszabadság, és azt kérték, olvassam föl a vezércikket. Egy darabig olvastam, egyszer csak megszólalt egy hang: „legyen, szíves nézzen ide!” Én fölnéztem, mert a fejem fölött a hang a stúdió sarkából jött. Erre óriási nevetést hallottam. A vezérlőben ült a bizottság és én nem tudhattam, hogy a kamerába kell belenéznem, ahhoz, hogy ők lássanak. A végén azt mondták, majd értesítenek. Eltelt talán két hét. Jött egy értesítés, hogy megfeleltem, és a rádióban kezdődik a beszéd tanfolyam.

A beszéd tanfolyamot akkoriban Fischer Sándor tanár úr tartotta és csak a tanfolyam elvégzése után jöhetett a kamera gyakorlat. Én a mai napig igen hálás vagyok Fischer tanár úrnak, nagyon sokat tanultam tőle. Hárman, négyen voltunk egy csoportban, többek között Novotny Zoli is az én csoportomban volt, ketten maradtunk meg a pályán. Kemény gyakorlat volt, híreket olvastunk fel, visszahallgattuk a felvételeket. Fischer tanár úr megtanított arra minket, milyen az igényes munka a rádióban.

 

- Vannak ma hasonló követelmények? Tanítanak még beszédtechnikát?

 

-Én úgy tudom, hogy ma már nincs. Fischer tanár úr beszédtechnikai órái után kerültünk a televízió stúdiójába, ahol stúdiógyakorlat volt. Tamási Eszter és Takács Marika ültek bent, őket néztük. A tanár úrtól a stúdióban ülő bemondó magatartását is megtanultuk. Másfél év után kerültem először adásba, pontosan a születésnapomon, 1973. január 23-án.

 

- Olyan népszerűség övezte akkoriban a TV-ben szereplő egyéneket, amit ma már nem tudunk felmérni.

 

- Igen, akkor egy televízió volt, méghozzá csak fekete-fehér és akkor még működött a televízióban a bemondó rendszer. Azt a fajta bemondómunkát, amit mi képviseltünk, megszüntették. Abban a bizonyos hőskorban a bemondók családtagként szerepeltek a TV-nézők otthonában, Megjelent a képernyőn a Marika, az Eszter és úgy érezték, hogy hozzájuk beszél. Azt tanultuk Fischer tanár úrtól, hogy a munkánk során miként kell emberi kapcsolatot teremteni. Ebben az időben két nő és két férfi bemondó volt, de a műsorok szaporodtak, s ők négyen nem bírták volna a napi délelőtti, délutáni esti adásokat. Minket, külsősöket, - Murányi Lacit, Poór Klárit és engem- hétköznap délelőttre, illetve vasárnap délelőttre, vagy vasárnap délutánra osztottak be. Mind a hármunknak volt munkahelyünk, én továbbra is Budafokon tanítottam a Gyógypedagógiai Iskolában, de engedélyezték, hogy a beosztásomnak megfelelően változtassam a tanítás menetét. Ekkora rangja volt a televíziónak.

A mai technikai ismeretekkel szinte elképzelhetetlen körülmények között dolgoztunk. A hétköznap délelőtti és a vasárnap délelőtti adások fönt voltak a Hargita adón a Szabadság hegy csúcsán. A Vörös Csillag Szálló melletti pincéből kialakítottak egy bemondó stúdiót, kívül volt egy kis vezérlő, és a délelőtti konferálásokat onnan abszolváltuk. Sőt volt úgy, hogy a Szabadság téren a bemondó stúdióban valami mást csináltak, felvétel volt és akkor a Szabadság hegy tetejéről ment az esti adás. Lénárt Jutka a tragikusan korán elhunyt bemondónő mellé voltam beosztva és a stúdióban Judit lába mellett ültem a földön, úgy hallgattam, hogy ő hogy mond be este. Akkor még nem volt rajzos mesefilm, hanem a bemondók olvasták a mesét. Úgyhogy Judit olvasta a mesét, én meg ott ültem a lábánál és így tanultam meg, hogy kell TV-ben mesét mondani.

 

Volt egy megrázó élményem. Nem volt súgógép, olvastam a híreket a Népszabadságból, egyszer csak láttam, hogy a velem szemben álló operatőr a kezével integet a kamera fölött, mintha valakinek jelezne. Úgy éreztem, hogy nem hibáztam, szakadt rólam a víz. Mikor vége lett az egésznek az operatőr még mindig integetett a kezével. Kialudt a piros lámpa, láttam, hogy már nem vagyunk adásban, ijedten kérdeztem, miért integet, azt mondta semmi, cigarettázott és csak a füstöt hajtotta a kamera elől.

Életem első bemondását viszont nagy szerencse kísérte. Volt egy adásvezető szerkesztő, aki odaadta a legépelt szövegeket. Jön hozzám, kétségbeesve, hogy Te, nagyon nagy baj van, mert 10 órától 11-ig az olasz TV-től kaptunk egy gála blokkot és neked kell felkonferálni. Ki tudod helyesen mondani a zeneszerzők és az operák neveit? Megnyugtattam: ne izgulj, semmi probléma én zenetörténész vagyok, tehát Giacomo Puccini, Gioachino Rossini, vagy Gianni Schicchi nevével nem lesznek gondjaim.

 

Természetesen akkoriban mindenki magát sminkelte. Petress Zsuzsa az Operett Színház primadonnája nagyon jó barátnőm volt és azt mondta, ad nekem sminket. Kaptam tőle rúzst, arcpirosítót meg szemfestéket. Szépen kikentem magam, de kiderült, hogy a színházi festék másként hat a képernyőn.

- A pályafutásod kezdeti szakaszából, amely nem volt zökkenőmentes, hová vezetett az út a Magyar Televízióban?

 

-Bemondóként először fél évet dolgoztam, aztán elkerültem onnan. Nem sokkal később Kerekes János, aki másodállásban a Magyar Televízió zenei főosztályának a vezetője volt, átvett a zenei osztályra, ahol kórusversenyek résztvevőivel kellett interjút készítenem. Ebből az időből maradandó emlék, hogy amikor Anna Mofforól, a világhírű koloratúrszopránról küldtek egy portréfilmet, Kerekes úgy döntött, hogy én leszek Anna Moffo magyar hangja. Amit ő prózában beszélt az életéről, azt én szinkronizáltam. Később ő mondta, hogy a Híradóban szerkesztőket keresnek. Így kerültem a Híradóhoz, ahol nyolc hónapot dolgoztam. Többek között erre az időszakra esett a nagy tiszai árvíz. A pesti szerkesztő kolléga és az operatőr napokra leköltöztek a Felső-Tiszához. Egész nap forgattak.

Ma már kuriózumnak hat: vonattal küldték föl a filmeket a kép és hanganyagot. Akkor még filmre dolgoztunk. A munka menete a következő volt. A budapesti gyártásvezető behozta az anyagot, levitte a laboratóriumba, előhívatta, és fölküldték a vágószobába. Engem jelöltek ki, hogy az árvízi riportokat csináljam, tehát délután mentem be, átnéztem az MTI híreket, és ahogy a fiúk küldték fel az anyagot, néztem a snittlistát, hogy melyik kép hol játszódik, ne keverjem össze. Az első, a második, meg a harmadik kiadást mindig újra kellett szerkesztenem, az események változásának megfelelően. Volt úgy hogy éppen csak össze tudtuk rakni a vágóval a képet, a hangot, és a szöveget az emeleti stúdióban rámondta Bán György. Rohantam az anyaggal le a stúdióba, az előírásoknak megfelelően gyalog a lépcsőkön. Ugyanis törvény volt rá, hogy híradós anyaggal nem szabad beszállnunk a liftbe. A vágószoba a harmadik emeleten volt, a Híradó stúdiója pedig a magasföldszinten. Tehát, ha véletlenül bent ragadok a liftben, akkor az anyag nem ér oda adásba.

Amikor vége lett az árvíznek, június táján, egyszer csak kaptam egy értesítést, hogy a Magyar Televízió elnöke nívódíjban részesít az árvízi riportok szerkesztéséért. Én voltam a magyar Televízióban az első külső munkatárs, aki nívódíjat kapott, és ezután kaptam egy javaslatot a Híradótól, hogy fölvesznek szerkesztő riporternek. Akkor elbúcsúztam az oktatástól és több, mint tíz évig a TV Híradó szerkesztő riportere, később már főmunkatársa voltam.

 

- Miként lehetett összeegyeztetni a munkát és a magánéletet?

 

-Állandó készenlétben kellett élnünk. Általában reggel 8 órakor mentünk be és este 10 óra tájt mehettünk haza. Egy idő után zömmel kulturális riportokat bíztak rám, én voltam a Híradóban az egyetlen, akinek ilyen irányú végzettsége volt. Elkezdtem az Operába járni, próbákra, az előadásokra, fiatal művészeket bemutatni, de volt olyan, hogy ügyeletre osztottak be.

 

Beosztást kaptam Anyák Napjára is. A napi felelős szerkesztő megbízott egy riport készítésével. Egy másfél perces összeállítás terve ötlött fel bennem. A kislányom akkor volt hét hónapos, őt is felvettük, tüneményes volt. Minden anyagot a napi felelős szerkesztő vett át, nézi az anyagot, ahol feltűnik az én gyerekem, ott hasal az ágyban, és nézelődik. Hátrafordul: maga ezt a gyereket honnan szedte? Mondtam, hogy ez az enyém! Teljesen meglepődött:- Magának gyereke van?

Ennyire nem tudtunk egymás magánéletéről, nem volt még celebvilág, mindenki végezte a munkáját aztán ment haza és dolgozott tovább.

 

- A kulturális riportok sorából mit emelnél ki?

 

-Tudták, hogy zenetörténész vagyok, konferálok, ismerem a muzsikusokat. Amikor Pásztory Ditta Amerikából hazajött, hogy kormánykitüntetést vegyen át a Parlamentben, természetes volt, hogy engem küldtek.

Pásztory Ditta remekül nyilatkozott, nem beszélt sokat, egy ilyen nagy művésznek, egy idős hölgynek nem mondhattam azt, hogy másfél perc áll rendelkezésre.

A művésznő elmondta, az élet nagy ajándékának tekinti, hogy Bartók társa lehetett.

Sok képzőművész riportot is csináltam. Varga Imrével a Műcsarnokban ismerkedtem meg, mikor először mutatták be hegesztett szobrát, az Ikaruszt.

 

- Jártátok a vidéket, s olykor külföldre is eljutottatok.

-Vidéken is készítettünk művészeti riportokat. Például Szegvári Károly festőművésznek Nyíregyházán nyílt kiállítása. A miskolci operatőrt elküldtem Nyíregyházára, hogy vegye fel a megnyitót, én pedig a pesti operatőr kollégával elmentem Szegvári Károly budapesti műtermébe, ahol csináltam a művésszel egy interjút. A két riportot, a megnyitót és a pesti miliőt összeraktuk. Szegvári Károly az a magyar festőművész, aki a Zichy Géza utcában lakik, méghozzá abban a házban, ami László Fülöp műterme volt. Ebben a műteremben festette László Fülöp Sissinek, Erzsébet királynőnek a nagy portréját, leengedett hajjal, rajta a briliánsokkal. Ott álltam ebben a műteremben meghatottan, leheveredtem arra a kerevetre, ahol Sissi pihent. Ilyen élményeket köszönhettem a televíziónak.

 Sok-sok operaházi riport is készült és abban az időben már elkezdtem dolgozni Polgár Dénes Hét című műsorában. Polgár Dénes egy múzeumi riportot akart készíteni és azt javasolta, járjam végig a pesti nagy múzeumokat. Ekkor tudtam, meg, hogy a Nemzeti Múzeumban úgy tele van a raktár, hogy nem tudják kiállítani a rengeteg régiséget. A pedagógiai múzeum tárgykörében megkerestük azt az iskolát, ahol Kacsóh matematikát tanított, - a IX. kerületben. A pincében megtaláltuk azt a zongorát, amin egy kis tábla volt jobb oldalt, a billentyűk fölött, hogy ezen a zongorán komponálta Kacsóh Pongrác a János vitézt. Ez benne van abban a Hét riportban. A zongora eltűnt, azóta sem tudjuk, hogy hol van. Az élet fantasztikus dolgokat produkál. Csináltam Kacsóh Pongrác koncerteteket, jártuk vele az országot, így ismertem meg Kacsóh Pongrác fiát is, aki egyébként Eisemann Mihály lányát vette feleségül. Később a televízióban Eisemann Mihály műsort is csináltam és a lányával is jóban lettem. Egyébként Eisenmann Mihály dédunokáját Mátyássy Bencének hívják, ő játssza most a Nemzeti Színházban a János vitézt.

Az egyik külföldi kiküldetés színhelye Irak volt. Az iraki kormánytól jött a meghívó a Magyar Televízióhoz, hogy szeretnék, ha készülne egy film az iraki nőkről, a Nők Nemzetközi Éve alkalmából. Akkor még Szaddam Huszein nem volt vezetője az országnak.

A Híradónak egyetlen női operatőre volt, Vecsey Marietta. Matúzné úgy döntött, hogy Vecsey Marietta és én megyünk ki Irakba. Kiderült, hogy Budapesten nincs iraki követség, csak Bécsben, ez is bonyodalmat okozott. Idehaza kaptunk 5 dollárt. Megérkeztünk Bagdadba, azt hittük, a TV külügyi osztálya elintézett mindent, de a repülőtéren, minket nem várt senki. Egy 15 kilós UHER magnóval és egy kamerával voltam. Egy ottani ismerőst felhívva vergődtünk el a szállásig, mint kiderült napidíjat sem utaltak számunkra. Fölmentünk a szobánkba, ahol Vecsey Marietta, aki már többször utazott külföldre, elkezdte fölfordítani a szállodai szobában a lámpákat. Az egyik lámpa aljában megtaláltuk a lehallgató készüléket. Akkor mi odaültünk ehhez a lámpához és elkezdtük mondani, hogy a fene egye meg, hogy képzelik azt, hogy a 40 fokos hőségben dolgozunk úgy, hogy nem adnak napidíjat., szégyelljék magukat.

Másnap reggel behívtak a minisztériumba, és megkaptuk a napidíjakat. Nagyon sok érdekeset láttunk. Női rendőrök irányították a forgalmat. Bemutattuk őket, riportot készítettünk velük, a bagdadi TV pedig minket filmezett, ahogy két nő készít riportot. Kaptunk egy kocsit, nagyon aranyos sofőrrel, mindig mondtuk, hogy hova kell menni, és egyszer csak megszólalt a kesztyűtartó, hogy oda nem mehetünk. Ott is volt egy beépített lehallgató készülék. Szerettünk volna elmenni Baalbekbe. Azt mondták, hogy a kocsit ideadják, de abban nem volt légkondicionáló, átlagban 44-45 fok volt. Mari először nem akart jönni, de végül elindultunk, csak a kamerát hagytuk a szállodában. Így egyetlenegy snittük nincs Baalbekről, de legalább ott voltunk. Sok élményben volt részünk. Jártunk egy gazdag festőnőnél, - olyan milliárdos otthont én még életemben nem láttam. Voltunk az egyetemen, jártunk mezőgazdasági szövetkezetben, kórházban, repülőtéren.

 

De Mexico City is maradandó élményem maradt.

A Zenei Osztály értesítést kapott az Operaháztól, hogy a Bartók év kapcsán az Opera először vendégszerepel Mexikóban, kéthetes időtartamra. Három Bartók mű volt a műsoron: a Kékszakállú, a Fából faragott, és a Mandarin. A Híradóba csak kétperces anyag férhetett be az a két hét eseményeiről. Bementem Hajdú Jánoshoz, aki akkor három hete volt a Hét vezetője, és sikerült megbízást kapnom egy negyedórányi anyag elkészítésére. Butskó Gyuri operatőr kollégával indultunk el az útra, elég viszontagságos körülmények között. Először Prágába mentünk, kiderült, hogy elromlott a repülő, ott vártunk négy órát és csak utána repültünk New Yorkba. A Kennedy repülőtéren kétfelé osztották a társulatot, fele társaság az egyik repülővel elrepült Hustonba, onnan Mexico Citybe. A másik társulat a Kennedyről egyenesen Mexico Citybe ment.

A második csapathoz kerültünk egy nagyon szűk kis repülőre. A táncosnők úgy ültek a széken, hogy spárgába felrakták a lábukat, hogy egy kicsit tudjanak mozogni. Melis György olyan magas volt, hogy nem fért volna el a lába, elöl külön kiemeltek egy széket, hogy le tudjon ülni. Viszontagságos út volt. A balettosokkal kerültünk egy szállodába. Kiderült, hogy nincs próbaterem, így a szobájuk erkélyének a rúdján gyakoroltak, a balettkar tagjai pedig, akik a Fából faragott királyfiban az erdőt táncolták a medence körül gyakoroltak. Mi mindezt megörökítettük. A következő este már premier volt.

Amikor a mexikói olimpiára mentek a versenyzők, két hét átállási idő volt, itt pedig 20 óra. Lezajlott a premier nagyon nagy siker volt, a Fából faragott királyfi szólóját ifjabb Harangozó táncolta, és Keveházi volt a királyfi. A Fából faragottnak van a legnehezebb szólója, egy merev famozgás, és mikor a Harangozó végzett, kiugrott a takarásba, és összeesett. Oda volt készítve már az oxigénpalack, hogy tudjon tovább táncolni. Ezt is fölvette Butskó Gyuri. Az egész filmhez úgy készültem föl, hogy a Kékszakállúból is és a Mandarinból is itt Pesten az Erkel Színházban, a főpróbán felvettünk jeleneteket két kamerával, hangosztállyal.

Hazajöttünk, megvágtuk az anyagot. Hajdú megnézte, mikor Harangozó ott feküdt a földön és oxigénpalackkal lélegeztették, rám nézett és azt mondta: ez tényleg így volt? Így volt. Ekkor azt mondta, maga mától kezdve annyit dolgozik nekem, amennyit akar. Hajdúnál egy csomó kulturális riportot csináltunk, például Ádám Jenő a remek kórus karnagy és pedagógus élete utolsó interjúját én csináltam. Elmondta, hogy a Kodály módszert ő dolgozta ki. Tőle vette át Kodály, ez a riport is lement senki nem szólt rá semmit, Jenő bácsi így halt meg, hogy nem kapott elismerést az óta sem.

 

Aztán nagyon sok természetvédelmi riportot csináltam, arról, milyen kosz van a budai hegyekben, - már akkor. Hortobágyon is forgattunk. Hajdú mindenre nyitott volt. Itt készült el az a gólya riport, amit az elején Sinkovits Imrével kapcsolatban említettem, mert egy nyírségi Tsz-ben kitalálták, hogy gólyafészektartót készítenek, amit fölraknak a magasfeszültségű vezetékek tetejére, és ha a gólya oda fészkel, nem üti agyon az áram. Ezt a fészket mutattuk mi be, de úgy csináltam, hogy előtte, utána Petőfit idéztük. Három napig forgattunk. Hajdú erre is adott stábot, 900 km-t mentünk, már szeptember volt, és egy csomó gólya elrepült, nem volt elég gólyaképünk, de végül is összejött a riport és nagyon jó volt.

Akkor történt, hogy az Operát bezárták, és én megint végigrohantam a házat, hogy ezt meg kell örökíteni. Hajdú azt mondta, maga három évig dolgozzon az Opera rekonstrukción annyit amennyit akar, mindig kap stábot, csak hívja a gyártást, ha éjjel, ha nappal bármi történik. A végén minden hónap utolsó vasárnapján mindig lesz 10 perce a „HÉT”-ben az Operára. Így ismertem meg az Operát, minden zugát, szegletét.

 

- Már gyermekként a műfaj vonzáskörzetébe kerültél, igen sajátos módon.

-Általános iskolás alsó tagozatosok voltunk a húgommal, amikor először elvittek a szüleink az Operába. Az első szünetben az első emeletről elindultam lefelé, oldalt van egy fél karéjban lemenő lépcső fönt megbotlottam és legurultam a földszintre, nem lett semmi bajom, de akkor kerültem először fizikai kapcsolatba az Operával.

 

Zenetörténészi konferálásaim alatt, évtizedeken át megismertem a társulatot, az operaházi művészeket az akkor csúcson lévőket, a kezdő fiatalokat, és most egyszer csak odakerültem az Operába, és minden héten ott forgattam. Amikor az aranyozásra került a sor a földszinten, akkor megengedték nekem, hogy a jobboldali páholysor elején lévő egyik hattyút én fessem. A 24 karátos aranyfüstöt én kentem rá a hattyúra. A gyerekkori fizikális kapcsolatom az Opera lépcsőjével és a felnőttkori munkakapcsolatom a hattyúaranyozással, egy kerek egészet jelentett.

Egész életemben szent áhítattal léptem mindig az Opera színpadára, és megadatott nekem, hogy három alkalommal három nagy koncertet konferálhattam az Operában. Az első, amikor az Amway amerikai cég rendezett itt Magyarországon egy operagálát és én konferáltam, a középső volt a Simándy József emlékkoncert, az utolsó pedig az Operabarátok egyesülete által rendezett koncert. Soha nem gondoltam volna, hogy ezeken a megszentelt deszkákon én egyszer végigmegyek. A lányom mellett az Opera a második gyerekem.

 

- Maradandót alkottál az énekes sorsok sorozatoddal

- Miután Hajdúnál több nagyfilmet csináltam, majd visszakerültem a Zenei Osztályra ahol számtalan filmet, TV műsort készítettem, például Paul Gerardi Te meg én című verseskötete alapján olyan Te meg én című műsort, amiben operarészlet, operett részlet, vers és tánc volt, mind Gerardi versek alapján. Neményi Liliről készítettem a televízióban egy portréfilmet, aztán, később a Duna TV-ben volt alkalmam a nagy operaénekes portrékat folytatni, Szabó Miklósról, Takács Pauláról, Ilosfalvy Róbertről és Budai Líviáról egy-egy nagy portréfilmet. Budai Líviáról,- aki világkarriert futott be és itthon alig ismerik,- én csináltam egyedül filmet. Ezt többször vetítették. Mikor nyáron végre kapott egy Pro Cultura Hungarica díjat kint Kanadában, a Duna TV megismételte ezt a filmet.

 

- A nagy művészek közül, ki volt az, akihez a legközelebb kerültél, és melyik opera fejezi ki leginkább az ars poeticádat?

 

-Tulajdonképpen mindegyik, de talán leginkább Neményi Lili, aki anyám helyett anyám lett a filmforgatás után. Őt is többször konferáltam és nagyon jóban lettünk. Amikor az életem mélyponton volt, befogadott és ott lakhattam nála. Lilinek soha nem fogom elfelejteni, hogy tartotta bennem a lelket. Tényleg inkább anyai barátnőm volt.

Minden operát szeretek. Valójában nem tudnék megnevezni egyetlen kedvenc operát sem, talán Puccini művei állnak hozzám a legközelebb.

 

-Ennyi év tapasztalatával a hátad mögött, szerinted a mai generációt hogyan lehetne közelebb hozni az Opera műfajához.

 

-Mindenképpen az oktatásban látom az alfáját és omegáját mindennek.

A történelemtanításhoz sokban hozzájárulhat az operalátogatás. Furcsa, amit mondok, pedig így van, én sokkal jobban megértettem a spanyol királyi udvart a Don Carlos előadásából, vagy az egyiptomi fáraók korát az Aida előadásból, a párizsi fiatal művészek életét a XIX. század második felében a Bohéméletből. A Pillangókisasszonyból a japán házak építését, a ruhákat és a japán szokásokat. De említhetném a vizuális élményeket is, látogatást mondjuk a Szépművészeti Múzeumban, ahol a spanyol festők képeiből sokkal több marad meg a diák fejében, mint egy 45 perces órában.

Ha a gyerekekkel nem ismertetjük meg pici koruktól kezdve a táncot, az éneket, a zenét, a képzőművészetet, az építészetet, akkor nem lesz kulturált, igazi értelmiségi középosztályunk. Nem lesz igényes látogatója az operaházaknak, múzeumoknak, városainknak sem.