A 30 éves a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 márciusában ismét fesztivállal búcsúztatja a telet. Ünneplésre készül, nem szeretne nosztalgikus hangulatba esni és nem kívánja megvonni az elmúlt három évtized mérlegét sem.
Ezúttal az Erkel évforduló programjait ismertetjük.
A Budapesti Filharmóniai Társaság ünnepi koncertjével indul, az Erkel-év a Budapesti Tavaszi Fesztiválon
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 – Erkel 200
Március 22. Magyar Állami Operaház, 19.30
Erkel: Dózsa György – opera-keresztmetszet
Vezényel: Kovács János
Kovács János karnagy 1987-1990 között a Magyar Állami Operaház vezető karmestere. Rendszeresen fellép valamennyi jelentős magyar zenekar koncertmestereként. 1992 óta a Tokiói Filharmonikusok állandó vendégkarmestere. 2001-től a Budapesti Filharmóniai Társaság első karmestere. 2003-ban, 2006-2007-ben megbízott főzeneigazgató. 2007 őszétől a Magyar Állami Operaház első karmestere. Kovács János pályája során számos elismerésben részesült, 1980-ban Komor Vilmos-emlékplakettet, 1985-ben Liszt-díjat, 1991-ben Oláh Gusztáv-emlékplakettet, 1996-ban Érdemes Művész címet, 2001-ben Kossuth-díjat, 2003-ban Inter Lyra Díjat, 2004-ben Gundel Művészeti Díjat, 2007-ben Bartók-Pásztory-díjat kapott.
Közreműködik: a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)
Bevezető: Fábry Sándor
Március 30. Thália Színház - Nagyszínpad, 19.00
Erkel: Bánk bán A debreceni Csokonai Színház előadása
Vezényel: Kocsár Balázs
Közreműködik: a Debreceni Filharmonikus Zenekar, a Csokonai Színház Énekkara
Díszlet, jelmez: Alexandr Belozub; Karigazgató: Pálinkás Péter
Koreográfus: Katona Gábor
Rendező: Vidnyánszky Attila
Bevezető: Kentaur
Április 1. Thália Színház - Nagyszínpad, 19.00
Erkel: Brankovics György A Kolozsvári Magyar Opera előadása
Rendező: Selmeczi György
Közreműködik: a Kolozsvári Magyar Opera Zenekara, Ének- és Balettkara
Díszlet: Venczel Attila; Jelmez: Starmüller Katalin; Koreográfus: Kozma Attila; Koncertmester: Barabás Sándor, Ferenczi Endre; Karigazgató: Kulcsár Szabolcs
Bevezető: Fáy Miklós
Április 2. Művészetek Palotája - Fesztivál Színház, 19.00
Erkel: Hunyadi László A Győri Nemzeti Színház előadása
Vezényel: Kaposi Gergely
Közreműködik: a Győri Nemzeti Színház Zenekara, Énekkara és Tánckara
Díszlet: Szendrényi Éva; Jelmez: Haamer Andrea; Koreográfia: Fekete Miklós
Karigazgató: Gál Anikó
Rendező: Káel Csaba
Bevezető: Hajós András
Április 4. Thália Színház - Nagyszínpad, 19.00
Erkel: Bátori Mária - Erkel: Sarolta
Opera-keresztmetszetek
Vezényel: Pál Tamás
Közreműködik: Fodor Beatrix, Lászó Boldizsár, Altorjay Tamás, Gábor Géza, Kiss András, Geiger Lajos, Kelemen Zoltán – ének, MÁV Szimfonikus Zenekar
Bevezető: Falusi Mariann
1857-ben Ferenc József osztrák császár és magyar király felesége, a magyarok iránt érzett szeretetéről híres Erzsébet társaságában, először tett látogatást Magyarországon. Arany Jánost, az ország egyik legelismertebb költőjét kérték fel, hogy a vizit apropóján írjon egy, a királyi párt dicsőítő költeményt. Mint ismeretes, Arany a felkérést visszautasította, s helyette a Walesi bárdokat vetette papírra, melyben félreérthetetlenül királyellenességének, és a nemzeti függetlenség iránti elkötelezettségének adott hangot.
Az évszázad legfontosabb magyar operaalkotása: a Bánk Bán.
A frissen elkészült kompozíció zongorakivonatát a mester annak a Károlyi Györgynek ajánlotta, akit nemrégiben neveztek ki a Nemzeti Színházat irányító komité elnöki posztjára. A hazafias érzelmű Károlyi gróf tevékenyen támogatta az opera színrevitelét, amely megjelenésétől fogva a nemzeti érzelmek újraéledésének egyik hírnökévé, sőt, elősegítőjévé vált.
Az 1861. március 9-i ősbemutató alig néhány héttel a Februári pátens kihirdetését követően zajlott le, így az Erkel hosszas ünneplésével záruló esemény az autonómiáját féltő magyar társadalom egyik első politikai demonstrációjának is tekinthető. Az időzítés tökéletesre sikeredett: „Petur, Tiborc, sőt maga Bánk a nép öntudatra ébredésének szellemét képviselik.”- írta a Nefelejts című lap kritikusa az első előadások egyikét követően.
S valóban – talán a Bánk bán hatására is - mintha megmozdult volna valami az ötvenes évek passzív politikai légkörét követően. Az 1861-ben kapuit megnyitó magyar országgyűlés ugyanis megtagadta a pátens végrehajtását, és nem küldi el követeit a Birodalmi Tanácsba. Ennek következtében a császár feloszlatta a diétát. Ebben a légkörben Erkel kompozíciója értelemszerűen erős politikai-társadalmi töltettel bírt - számos korabeli beszámoló és kritika támasztja ezt alá. Még Ábrányi Kornél, az Erkelt konzervativizmusa miatt a Zenészeti Lapok hasábjain többször megtámadó kritikus is egyetértett azzal, hogy az opera „a magyar hazafiság, kitartás, s lelkesedés feltáró fókuszává vált, s hatalmasan pótolta az erőszakosan feloszlatott magyar országgyűlésen elnémított politikai szónoklatokat.”
Persze ilyen történelmi távolságból nehéz megítélni, hogy a kritikusok hangja mennyiben azonosítható az akkori többség véleményével. Éppily érdekes kérdés az is, hogy a mű közvéleményre gyakorolt közvetlen hatása túlnyúlik-e az 1861-et követő néhány esztendőn, s ha igen, egy, az idegen elnyomást, a zsarnokságot ilyen nyíltan középpontjába állító műalkotás recepciója képes-e az évek múéásával, egyre békülékenyebb, engedékenyebb, a forradalmiságot újfent maga mögött hagyó politikai légkör ellenében a mű eredeti eszméit megőrizni és hangsúlyozni. Ami az utóbbi kérdést illeti, lehet, hogy azt a Sarolta 1862-es megjelentetésével - részben - már Erkel megválaszolta, azáltal, hogy nem vétózta meg a király és népe közti megbékélést sugalló végkifejletet Czanyuga József librettójában.
Egy biztos: ok nélkül egyetlen mű sem őrzi meg százötven esztendőn át népszerűségét, s kitűntetett szerepét egy nemzet kulturális kincsei közt. „Megunhatatlan” – álljon itt e prózai, ám frappáns vélemény egy – sokadik - hosszadalmas méltatás helyett.
„Az opera maga derekas munka, igen eredeti részletekkel; olasz vagy francia hang nem ütközik ki belőle, ezzel szemben uralkodó benne a magyar elem, úgy amint a népies zenében él, ami igen illik a tárgyhoz”.
Erkel Ferenc 1840-ben napvilágot látott, első jelentős operája megjelenésétől kezdődően gyakorta részesült az ilyen és ehhez hasonló dicsérő szavakban. A később a Zeneakadémia első zeneszerzés tanárává kinevezett Robert Volkmann tömör ám annál találóbb fenti összegzése kitűnően tapint rá a Bátori Mária azon értékeire, amelyek a művet a mai néző számára is figyelemre méltóvá avatják: eme „derekas” alkotásával Erkel nemcsak zenés történelmi drámáinak tekintélyes sorát nyitja meg, de az operát - tárgyának megfelelően – már ekkor magyaros zenei elemekkel gazdagítja.
Ez utóbbi elsősorban a 18. század utolsó harmadában kibontakozó, majd a 19. századi magyar műzene és a belőle kibontakozó nemzeti stílus elsőszámú forrásául szolgáló verbunkos hangsúlyos jelenlétét jelenti.
A verbunkos-alapú muzsika Erkel egyfajta állásfoglalásának is tekinthető a cselekmény tragikus sorsú főszereplői mellett. A zeneszerző és a librettót író Egressy Béni alkotta szerzőpáros címszereplő iránti elfogultságának a szövegkönyvben további „nyomai” vannak: az alkotók a vesztét megsejtő Mária sorsát több ízben is összekapcsolják a nemzet sorsával.
A jobb sorsra érdemes haza kérdése nemcsak Mária személye által válik a történet mögött lappangó burkolt üzenetévé a műnek. Mikor az opera Istvánja a győztes csata után vitézei kíséretében belép, Magyarország örökös viszályok miatt szétdúlt határairól beszél, majd egy eljövendő boldog pillanatról, mikor a bel- és külhoni ellenségeskedések megszűnnek. A hazához intézett Aria con coro egyszerre idézi meg Vörösmarty Szózatának ösztönző, szónoki hangvételét, ám egyúttal a közelgő tragédiát is előre jelzi. A mű háborúkkal és intrikákkal teli jelenében az ember még aligha találhat békességre:
Persze a szereplők közül látszólag mindenki a haza érdekét szolgálja: Kálmán király új feleséget szán fiának, ki majd királyi sarjakkal ajándékozza meg Magyarországot, a Máriát erkölcstelenséggel vádoló két királyi tanácsos az Árpád-ház tisztaságát félti.
A jellemek és szándékok között feszülő feszültséget Egressy librettója nem mindig élezi ki kellőképpen, a valódi drámaiság megmutatása Erkelre várt. A zene pedig dallamokban és színekben gazdag, lüktető; egyes részleteiben, megoldásaiban már félreismerhetetlenül ott van a későbbi, az érett Erkel-muzsika néhány védjegye.
Szimbolikus jelentőségű, hogy a nevét 1840-ben Nemzeti Színházra változtató Pesti Magyar Színház e művel nyitotta meg új kapuit. A Bátori Mária is kapukat nyitott – a magyar nemzeti opera létrejöttéhez szükséges kapukat.
Brankovics György (1874)
1871. márciusában a Nemzeti Színház nagy jelentőségű bemutatóra készült: Wagner Tannhäuser-ét tűzte műsorra. A dolog pikantériája, hogy a művet a színház számára az az Erkel Ferenc vásárolta meg, aki már a 60-as évek elejétől kezdődően állandó támadások kereszttüzében volt közismert Wagner-ellenessége okán. Tény, hogy Erkel művészete, az általa megteremtett magyar nemzeti opera sokáig vajmi kevés rokonságot mutatott a wagneri zenedráma követelte formákkal. A Tannhäuser-bemutató mindenestre az egyik első kitapintható jele az idősödő magyar zeneszerző óvatos közeledésének nagyhírű pályatársához. Mintha Erkel megérezte volna stílusa időszerű átformálásának szükségességét. Már az átmeneti állapotokat tükröző Dózsa is erről árulkodik, a Brankovics Györgyban pedig végképp kiérlelődik az új hang – s egyúttal megkezdődik a tudatos eltávolodás „a hagyományos dalmű-formáktól”, hogy egy egykorú kritika szófordulatát idézzük.
Az 1874-ben befejezett Brankovics György története nem egy sikertörténet. Talán ennek is köszönhető, hogy az opera máig Erkel egyik legkevésbé ismert alkotása. Hiába ismerték el a műértő kritikusok közül többen, hogy ez a zeneszerző addigi legkomplexebb, zenei és dramaturgiai szempontból egyaránt legizgalmasabb szerzeménye, az Erkelt addig konzervativizmusa, Wagner-ellenessége miatt vádlók többnyire éppúgy elmarasztalóan ítélkeztek a műről, mint a nemzeti zene elkötelezett hívei. Az opera „egyetemes” értékei értelemszerűen nem indították meg a gyökeresen más elvárási horizonttal rendelkező korabeli közönséget.
A mai hallgató számára a mű ugyanakkor igazi csemegéket rejteget: balkáni és keleties melódiákat, amelyek olyan nagyszerűen kimunkált jelenetekben hallhatóak.
A Sarolta kivételével Erkel valamennyi jelentős operájának szövegkönyve létező irodalmi művekből merít. Nincs ez másként a Dózsa György esetében sem: a Nemzeti Színház 1857-ben mutatta be Jókai azonos című történelmi szomorújátékát, ebből készítette Szigligeti Ede Erkel számára az opera librettóját. A korábban már Petőfi által is feldolgozott téma a Jókai-mű esetében többek nemtetszését váltotta ki. Még az egykori forradalmi ifjú, Gyulai Pál is elítélte Jókait túlzott arisztokráciaellenessége miatt.
Nem mondható el ugyanez a Dózsával kapcsolatban. Noha sem Jókai, sem a szomorújátékát szövegkönyvéhez felhasználó Szigligeti nem vonja kétségbe a paraszti néprétegek felelősségét a lázadás kirobbanásában, s nem egyedül a nemességet okolja az országban kialakult állapotokért, Erkel zenéje mintha mást állítana, s részrehajló lenne a „néppel” szemben. Mindezt úgy éri el, hogy néhány helyütt némileg átrajzolja a librettó dacos, sértődékeny, önös érdekektől, hatalomvágytól fűtött Dózsájának portréját, s hős, forradalomra kész népvezért farag belőle.
E döntése húsz évvel korábban, minden bizonnyal általános egyetértéssel és rajongással fogadtatott volna. Ám a Dózsa bemutatójakor 1867-et írunk, a tinta épp csak megszáradt a Kiegyezést deklaráló törvénycikkelyeken. A negyvennyolcas eszmék, melyekhez Erkel mindvégig - makacsul - ragaszkodott, időközben meghaladottá váltak. (Az udvar kedvezőtlen reakciójától tartók kételyeit végül hamar eloszlatta az uralkodó, azáltal, hogy Erkelnek két hónappal a bemutató után, 1867 májusában a Ferenc József-rend lovagkeresztjét adományozta.) A Hunyadi Lászlóban megtalált, majd a Bánk bánban tovább fejlesztett, népies elemekre épülő dallamosság fokozatosan átadja a helyét a zenedrámai kísérleteknek. Hogy ez a fordulat mennyiben Erkel önálló döntésének az eredménye, s mennyiben a külső hatásé, amely elsősorban az operák komponálásában mind fokozottabban résztvevő két Erkel-fiú, Sándor és Gyula műbe-avatkozásainak köszönhetően a kései kompozíciókban egyre erőteljesebben érezhető – egy nyitott kérdés, amely izgalmas találgatásokra készteti a kutatókat és műélvezőket egyaránt.
Erkel Ferenc születésének 200. évfordulójára emlékezünk 2010-ben. E kerek évforduló apropóján azonban nem csupán a komponista Erkelre, a magyar Himnusz, a Meghalt a cselszövő, avagy a Hazám, hazám szerzőjére emlékezünk, hanem egy egész korszakra, amelyben élt és alkotott.
Erkel élete és munkássága csaknem az egész 19. századot átíveli, benne a Reformkorral, az 1848-49-es forradalommal és szabadságharccal.
Erkel operái legkésőbb a Dózsától kezdődően egyre szövevényesebbek, komplexebbek, mind inkább szakítanak a hagyományos dalmű-formákkal és a wagneri zenedráma irányába tolódnak. A zenei nyelv ilyen irányú változásai semmiképp nem kedveztek a művek korabeli megítélésének, néhány értő kritikust leszámítva ugyanis a Hunyadi és Bánk bán széles ívű, alkalmasint könnyen énekelhető melódiáihoz szokott közönség érthető idegenkedéssel fogadta az utolsó kompozíciókat.
Közel három évtizeden át tartó hallatlan népszerűségét és elismertségét, s a magyar közéletben egyedüli zenészként betöltött jelentős szerepét a zeneszerző Erkel főként annak köszönhette, hogy felismerte a magyar témájú és magyar zenéjű operában rejlő lehetőségeket.
Erkel rendszerint a magyar történelmet választja művei forrásául, s a múlt problematikus eseményeit értelmezi újra és újra, majd addig gyúrja, formálja őket, míg végül a jelen számára is üzenetet hordoznak. „Missziós” tevékenységét Erkel csak úgy tudta beteljesíteni, hogy a magyar téma mellett a magyar nemzeti zene kérdését is kiemelt figyelemmel kezelte. Gondja volt a francia és olasz opera nyelvezetének elsajátítására, illetve hazai környezetbe történő átültetésére, és ami a korszakban ennél is sokkalta fontosabbnak bizonyult: zenéjébe a verbunkos és a társadalom valamennyi rétegében szívesen hallgatott magyar nóta elemeit is beépítette. Ezzel a lépésével egyfelől az addig kétkedők egy jelentős csoportját megnyerte az opera ügyének, másfelől valóban lerakta az első alapköveit a magyar operajátszásnak, és egymaga megkezdte a jelentős lemaradásokkal küszködő hazai zeneművészet felzárkóztatását a nagy hagyományokkal rendelkező irodalomhoz és az egyre komolyabb eredményekkel büszkélkedő képzőművészetekhez.
Mindössze néhány esztendőnek kellett eltelnie, hogy a harmincas éveinek elején járó komponista ténylegesen beváltsa a hozzája fűzött abbéli reményeket, hogy az ő nevéhez fűződjék az első „komoly” magyar zenemű megalkotása - zenetörténet 1844 óta nem íródhat a Hunyadi László említése nélkül. Sőt, talán nem túlzás azt állítani, hogy ez az első, nemzetközi összehasonlításban is jelentős művünk. Erkel 1848. március 15-én, este, a Nemzeti Színházban érkezett el pályája egyik csúcspontjára, mikor is a közönség Katona Bánk bánjának előadását szakította félbe, hogy a Meghalt a cselszövőt, a Himnuszt, és a Rákóczi-indulót követelje.
A forradalom estéjén a Nemzeti Színház zenekarának karmestere történetesen maga Erkel volt. Művészként ugyanis kettős feladatot teljesített: a komponálás mellett dirigensi és kultúra-szervezői feladatokat egyaránt ellátott. Éppen ezért, mikor a 200 éves Erkelre emlékezünk, nem csupán a zeneszerzőre emlékezünk, hanem azokra az intézményekre is, ahol tevékenykedett, s melyek közül nem egy mai napig meghatározó szereplője a magyar zenei életnek. Említessék elsőként a Pesti Magyar Színházból alakult Nemzeti Színház, amely 1840-ben, éppen a Bátori Mária előadásával nyitotta meg kapuit, s melynek Erkel hosszú időn át nemcsak első karmestere, de teljhatalmú zenei vezetője is volt, ki kezében tartotta a zenekar, illetve az énekkar irányítását és a mindenkori szereposztásba is beleszólási joggal bírt. De ugyanígy szólnunk kell hazánk legrégebb óta működő zenekaráról, a Budapesti Filharmóniai Társaságról, melynek Erkel nem csak megalapítója, de tizennyolc esztendőn át (1853-1871) első elnöke is volt, s természetesen nem feledkezhetünk meg a Zeneakadémiáról sem, amely Erkelben első igazgatóját tisztelhette.
Kevesen tettek ennyit és ilyen sokféleképpen a magyar zene fellendüléséért. Bartók és Kodály generációja elődjeként hivatkozhatott rá.
Hunyadi László (1844)
Petőfi Sándor közvetlenül a győztes forradalmat és a feudális államrendet felszámoló áprilisi törvények szentesítését követően, 1848 májusában írja meg A király esküje című költeményét, melyben a főúri önkénnyel és az idegen uralommal szembeni, jól ismert álláspontjának megfogalmazásához Hunyadi László történetét választja.
A király esküje megírásakor Petőfi joggal bízhatott abban, hogy műve célját eléri, és nem csupán tetszésre, de megértésre is talál; Erkel Ferenc 1844-ben komponált és bemutatott, Hunyadi László című operájának köszönhetően a téma ugyanis roppant népszerűségnek örvendett. Mindez azt is jelezheti: az ország szabadságáért és modernizálásáért küzdők a Mátyás király bátyjának tragédiájához vezető okokat rokonítani tudták a korszak bizonyos közelmúltbéli politikai történéseivel, a negatív hősök viselkedését pedig a pusztító hatalomvágy eklatáns példájaként tudták emlegetni.
Az opera nem elsőként nyúlt László meghurcoltatásának történetéhez; librettójának közvetlen előképe a pozsonyi tudósítóként és a Védegylet első jegyzőjeként is számon tartott Tóth Lőrinc alkotása, a Hunyadi László és Két László címen egyaránt ismert szomorújáték, amelyért a szerzőt a Magyar Tudományos Akadémia 100 arany jutalomban részesítette.
Erkel a Hunyadi Lászlóval kettős értelemben ír történelmet: e dalmű, mind zenei, mind tartalmi szempontból lépést tartván az európai operajátszás Rossini Tell Vilmosa, Verdi Nabucco-ja, Wagner Rienzi-je által újrarajzolt trendjeivel, méltán tekinthető a magyar zenetörténet egyik első érett alkotásának.
Erkel történelmi figurákkal és drámai konfliktushelyzetekkel tarkított színpadát remekbeszabott zenei kulisszák teszik teljessé: az opera már korában nagyra értékelt nyitányában egyesek Beethoven és Weber nyomdokain lépdelő szimfonikus műremeket hallanak, bizonyos áriáiban és kardalaiban a romantika olasz és francia nagymestereinek hangját fedezik fel, mégsem beszél senki puszta utánzásról; a Hunyadi László ugyanis nem csupán figyelemre méltó útkeresés, hanem a nemzetközit és hazait sikerrel vegyítő, kiforrott egyéni stílus terméke. Erkel és egyben a magyar nemzeti opera első igazi műremeke.
