Magyar Állami Operaház
Magyar Nemzeti Balett
Karamazov testvérek
balett két felvonásban
További előadások: 2009. november 12., 13., 15.(11h) , 20., 22. (11h), 26.
Boris Eifman
Zene: Szergej Rachmaninov– Mogyeszt Muszorgszkij – Richard Wagner – orosz cigányzene
A koreográfus asszisztense: Olga Kalmikova
Betanító balettmesterek: Jurij Ananyan, Vera Arbuzova, Ilja Oszipov, Oleg Paradnyik, Okszána Tverdohlebova
Próbavezető balettmesterek: Slava Muchamedov, Végh Krisztina (Érdemes művész), Merlo P. Andrea, Venekei Marianna
Karmester: Medveczky Ádám (Érdemes művész), Szennai Kálmán
Díszlettervező: Vjacseszlav Okunyev
Jelmeztervező: Vjacseszlav Okunyev
Jelmezkivitelező: Szomolányi Zsóka
Szcenika: Juhász Zoltán és Resz Miklós
Világítástervező: Boris Eifman
Alekszej: Medvecz József / Oláh Zoltán / Bakó Máté
Iván: Apáti Bence / Popov Ivan / Cserta József
Dimitrij: Csonka Roland / Bajári Levente / Liebich Roland
Katyerina: Kozmér Alexandra / Popova Aleszja
(Kossuth-díjas, Érdemes művész) / Tsygankova Anna
Grusenyka: Keveházi Krisztina / Pazár Krisztina / Papp Zsuzsanna
Fjodor Pavlovics: Komarov Alexandr / Solti Csaba / Szakács Attila
A koreográfus: Boris Eifman
Boris Eifman a szibériai Rubtszovszkban született 1946. július 22-én, ahova az ukrajnai Harkovból származó mérnök apját átvezényelték, hogy a hátországban segítse a szovjet háborús erőfeszítéseket. Ez a költözés mentette meg a szüleit a németektől, akik Kijevben apja egész családját kiirtották. Sztálin uralma alatt a család ugyanúgy élt, mint sok százezren az országban. Édesapja nem mondhatott nemet, amikor Szibériába küldték, ahol egy gyárban dolgozott. Nem házakban laktak, mert gazdasági szempontból hatékonyabb volt, hogy a föld alatt biztosítottak számukra szállást. Egy hat szobából álló veremlakásban élt együtt 8 – 10 család. Nem a pénzhiány volt az oka annak, hogy a kormány nem épített igazi házakat, hanem az, hogy az embereket szinte állati sorban igyekeztek tartani. 1953-ban Sztálin halála után a család elköltözhetett Kisinyovba, a Moldovai Szovjet Köztársaság fővárosába. Eifman hét éves korától tanult balettet és néptáncot egy kisdobos-szakkörben, akárcsak sok más szovjet gyermek. Noha a család zsidó származású, Eifman mégsem változtatta meg jellegzetes hangzású nevét, pedig a Szovjetunióban a neves művészeknek általában „azt tanácsolták”, hogy karrierjük érdekében tegyék meg ezt a lépést. Amikor 12 éves volt, szülei úgy gondolták, hogy a tánc nem a megfelelő foglalkozás egy rendes zsidó fiú számára, inkább orvosnak vagy zenésznek szánták. Ekkor szülei beleegyezése nélkül jelentkezett a kisinyovi operaház balettiskolájába. Felvették, de a szülei azt mondták, hogy csak akkor járhat oda, ha folytatja a zeneiskolát, esténként pedig normál iskolába jár. Már 13 éves korában elhatározta, hogy koreográfus lesz. Annak ellenére, hogy szinte minden koreográfus eredetileg táncos volt, Boris Eifman utoljára növendékként lépett színpadra. 15 éves korától koreográfiákat készített egy csoportnak, amelyet ő maga hozott létre. 1966-ban kezdte meg tanulmányait a Leningrádi Konzervatórium koreográfia tanszékén, amely éppen akkor alakult. Már 1972-es diplomázása előtt lehetősége nyílt koreográfiákat készíteni a televíziónak (Ikarosz, Rokokó variációk, Egy briliáns divertissement, Három kompozíció, Vérvörös nap), jégrevüknek, sőt még a Kirov Balett táncosainak is, például Natalia Makarovának. 1970 és 1977 között a leningrádi Vaganova Akadémia hivatalos koreográfusa volt. Itt olyan produkciók fűződtek nevéhez, mint Az élet felé, A lélek nemes mozdulatai, az Orosz szimfónia, a Fantázia és az Egy félbeszakított dal. 1977-ben a fiatal alkotónak alkalma adódott megalapítani saját színházát, a leningrádi Új Balettet (jelenlegi neve Szentpétervári Állami Akadémiai Balettszínház). Az állandó színpad, sőt az állandó próbaterem hiánya és a kis létszámú társulat ellenére Eifman első produkciói rendkívül sikeresek voltak Akik látták a Duett című balettet Alla Oszipenkóval, a mai napig emlékeznek rá. A színház eredetileg egyetlen koreográfus számára jött létre, ami abban az időben a Szovjetunióban egyedülálló dolog volt. 1979-ben, két évvel az után, hogy létrehozta a társulatát, Eifman nyugati rockzenét használt fel (amit akkor nem néztek jó szemmel), és szabadon megjelenítette azt, amit a modern férfi-nő viszonyról gondolt. Anthony Austin, a The New York Times moszkvai tudósítója írt Eifman sikereiről, de azt is megjegyezte, hogy a hatóságok éppen akkor léptek fel a Metropol-ügy kapcsán néhány író ellen, akik a kormány cenzorai nélkül próbáltak kiadni egy antológiát. Austin cikkének megjelenése után elbeszélgetett Eifmannal a KGB. „Nem voltam disszidálós hangulatban, de azt kezdték mondogatni, hogy amit csinálok, az nem szovjet művészet, és emigrálnom kellene. Nem tettem.” – vallotta később egy interjúban. Az a paradox helyzet alakult ki, hogy Eifman balettjeit ezután egyszerre támogatták és támadták a kulturális hatóságok. Dezertálásra való felbujtással vádolták A párbaj miatt, amelyben egy katona összeomlását mutatta be.
Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című művének balett feldolgozása azért keltett megütközést, mert Jézus alakja is megjelent a színpadon. A peresztrojka megnyitotta a lehetőséget a turnék előtt, a társulat először 1989-ben szerepelt nyugaton. Karrierje során közel 40 balettet készített a legváltozatosabb műfajokban, produkcióiból számos tévéfilm, munkásságáról pedig több televíziós műsor készült. Boris Eifman egyszerre koreográfus és filozófus. Alkotásaiban az emberi élet legfontosabb kérdéseivel foglalkozik, és megpróbálja feltárni az emberi lélek legmélyebb titkait. A mai világ problémái foglalkoztatják, a kreativitás és a zsenik varázsának problémája, amelyeket például Csajkovszkij, vagy Molière életének interpretációjával tár fel. Napjainkban a Boris Eifman által vezetett színház egyaránt sikernek örvend mind otthon, mind külföldön; világszerte hírnévre tett szert, és folyamatosan turnézik Európában, Ázsiában, Amerikában és Afrikában.
Cselekmény
Az Eifman-balett történetmesélése alapjaiban különbözik a Budapesten megszokott előadásokétól. A hagyományos értelembe vett cselekmény helyett – mely maximálisan a Dosztojevszkij regényen alapul – sokkal inkább a szereplők jellemén és a közöttük feszülő viszonyrendszereken van a hangsúly.
I. felvonás
A három Karamazov fiú összegyűlik apjuknál, a szülői birtokon, hogy kiköveteljék a családi vagyon elosztását. Ám Fjodor Pavlovicsnak esze ágában sincs kiadni gyermekei jussát, sőt, kifejezetten élvezi a feszült helyzetet, amit teremtett. Az életet a könnyebb végén megfogó iszákos buja vénember csak magára és a testi élvezetekre gondol.
Legidősebb fia, az első házasságából származó Dimitrij hasonlít leginkább apjára, ami nem véletlen, hiszen ő az egyetlen, aki ebben a miliőben nőtt fel. Ő is szertelenül herdálja a pénzt, szintén féktelen ösztönember, ám jelleme mégis árnyaltabb, mint apjáé. Nemrég kisegített egy környékbeli ezredest anyagi gondjaiból, akinek lánya, Katyerina megszereti a fiút és a menyasszonya lesz. Meglátja benne a jóra való törekvést és szeretné megmenteni őt saját magától, a Fjodor Pavlovicséhoz hasonló végzettől. Dimitrij elutasítja a lányt. A házasság elodázására jó oka van: a Karamazov ház közelében él Grusenyka, a rafinált és kiszámíthatatlan cigánylány, aki egyszerre kacérkodik Fjodor Pavloviccsal és reménybeli örökösével, Dimitrijjel. Grusenyka élvezettel szemléli a kegyeiért küzdő családtagok versengését.
A két ifjabb Karamazov fivér, apjuk második házasságából születtek, s anyjuk halála után idegeneknél nevelkedtek, csak nemrég tértek meg Dimitrij hívására a családi fészekbe. Az idősebbik, Iván ragyogó képességű gyerek volt, egyetemet végzett, újságcikkeket ír. Az orosz értelmiség kétségbeesett gondolkodó típusa, aki beleszeret a nemes tartású Katyerinába. A lány ellenáll, hiszen fogadalma Dimitrijhez köti. Iván gyűlöli apját és állandó konfliktusban él bátyjával.
A legkisebb fiú, Alekszej a „szerzetes”, a hit közvetítője, aki mindenkit igyekszik elfogadni és olyannak szeretni, amilyen valójában. Az őket megosztó számtalan különbség ellenére a három Karamazov-fiút láthatatlan szálak fűzik össze, hiszen apjuk, Fjodor Pavlovics „bűzös, bűnös” vére folyik ereikben. Alekszej hiába igyekszik békét teremteni a családban. Látja a keserű vetélkedést apja és bátyja, Dimitrij között Grusenyka kegyeiért, látja Fjodor Pavlovics iszákos orgiáit, valamint Katyerina érzelmeinek kétségbeesett hullámzását, aki képtelen eldönteni, hogy Dimitrijt vagy Ivánt szereti.
De Alekszej nem csak hogy képtelen segíteni a legközelebbi szeretteit, de egyre inkább felfedezi magában a „karamazovscsina”, a Karamazov-vér visszataszító tulajdonságainak csíráját. Az egész család belekeveredik a családfő és Dimitrij között Grusenykáért folytatott küzdelembe. Fjodor Pavlovics meghal… Dimitrijt vádolják apja meggyilkolásával.
II. felvonás
Dimitrijt bebörtönzik. Ártatlan a bűncselekményben, amivel vádolják, és Grusenyka elvesztése óriási csapást jelent számára, úgy érzi, magára maradt a világban.
Iván és Alekszej végeérhetetlen vitákat folytat a lét értelméről és az emberi lélekről. Vitájuk az Inkvizítor és Krisztus alakjában ölt testet, aki visszajött e bűnökkel teli világba az Iván által kreált legenda szerint. Inkvizítor-Iván azt állítja, hogy csak a zsarnokság adhat csendes, békés boldogságot, olyan gyarló lényeknek való boldogságot, amilyennek teremtődtek. Krisztus-Alekszej azonban meg akarja szabadítani az embereket a félelmeiktől, és megadni nekik a szabad választást a jó és a gonosz megismerésében. Az Inkvizítor egyet int – és az engedelmes tömeg ismét kész megfeszíteni Krisztust. „Miért jöttél hát, hogy zavarj bennünket? Eredj, és többé ne jöjj ide... egyáltalán ne jöjj... soha, soha!”
Ivánt furdalja lelkiismerete: magát vádolja azért, mert apja meggyilkolásának gondolatával játszott. Elméjében összekeveredik a valóság és a fantázia, s meglátja Fjodor Pavlovics szellemét.
Iván meglátogatja a börtönben senyvedő Dimitrijt, hogy bevallja neki bűnös gondolatait. A közös sors, a közös szenvedés végül közel hozza a fivéreket egymáshoz, kibékülnek.
Alekszej nem bírja nézni az emberi szenvedést, és embertársai iránti szeretete által vezetve kiszabadítja a siralomházba zárt rabokat. Az elítéltek fejében azonban csak az jár, hogy most „mindent szabad”. Mindent és mindenkit elpusztítanak, ami útjukba kerül.
A család szörnyű véget ér: Fjodor Pavlovicsot meggyilkolták. Dimitrij áratlanul tölti börtönbüntetését, Iván elméje elborul, Alekszej pedig ráébred: hiába a szeretet és az odaadás, a családján ő sem tud segíteni.
Karczag Márton összeállítása
- o -
„Az 1970-es évek elején találkoztam Leningrádban Boris Eifmannal, aki akkor bontogatta szárnyait. A művet körülbelül tíz évvel ezelőtt láttam és akkor azt gondoltam hogy ez egy fantasztikus darab, és ha volna olyan férfigárdája az Operaháznak, akik el tudják táncolni, akkor biztosan bemutatnám. Most eljött az a pillanat, amikor is nem egy, hanem három kiváló szereposztásban tudjuk kitűzni a balettet.
Nagyon más stílus, mint amit itthon megszoktak, de borzasztóan erős a látványvilága. Ma a világban nagyon kevés olyan alkotó van, aki nagybalettet tud koreografálni, márpedig a közönségízlés látszólag a nagybalettek felé húz, előnyben részesíti az egyfelvonásosokkal szemben. Az a populáris, ezért mindenképen szerettem volna, ha az együttes gazdagodik egy Eifman-művel.
Eifman minden darabja mestermunka, a Sirálytól a Vörös Gisellig. Tavaly A bajadérral és a Balanchine-esttel főleg a hölgyeknek kedveztünk, a Karamazov testvérekben viszont elsősorban a férfitáncosaink kapnak lehetőséget.”
balettigazgató
